Tizenhárom

 [Részlet Martin Gregory naplójából]

November 24., péntek

11:25 – Csak a tisztánlátás kedvéért: ezt a néhány sort a New Yorkba tartó vonaton jegyzem fel. Ki tudja, mikor lesz legközelebb rá alkalom? Az egyetlen védekezésem a vádak hálója ellen, amelyet Somerville font körém – most már úgy látom, hogy a kezdet kezdetétől ezen mesterkedett – itt rejlik ezekben az oldalakban… és persze a levélben. A levél külső bizonyíték.

Sokkal könnyebb lenne lefénymásolni, és egyszerűen csak elküldeni neki, de nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy lássam az arcát, amikor elolvassa. Amint beleolvas abba a levélbe, egész analitikus kártyavára összeomlik, és tudni fogja, hogy én győztem. Aztán az aktatáskámból – ugyanabból a viharvert Samsonite-ból, amit nyolc lélekölő éven át hurcoltam magammal ezen a vonaton – előhúzom a kristályt, akár egy lángoló kardot, sebes fegyvert, amellyel lesújthatok az elleneimre…

A levél anyámtól származik, 1964. május 21-i dátummal. Egyike szórványos, de tartalmas híradásainak a Gulfstream Keyről. Elég sokáig tartott kikeresnem abból, amit jobb híján irattartó szekrénynek nevezek, de végül megtaláltam. Íme, arra az esetre, ha bármi történne velem, még mielőtt fénymásoló géphez jutok vele, az idevágó bekezdés:

„És képzeld, néhány napja egész váratlanul levelet kaptam Cu-lajtól. Ugye, emlékszel Cu-lajra? A szakácsnőnk volt Manilában, amikor az »Ész Megállóban« laktunk. Azt kérdezi, hogy tudnánk-e segíteni neki, hogy az Államokba emigráljon az egész családjával. Tudod, jó páran voltak még Missyn kívül. Apád és én persze mindent megteszünk, hogy segítsünk, de meglehetősen bonyolult procedúrának ígérkezik. Cu-laj azt is megírta, hogy Missy tavaly Londonba utazott, hogy aupairkedjen egy »jó katolikus családnál«. Csakhogy néhány hónappal később beleesett egy iszonyúan jóképű ír fiúba (egy könyvelőbe, azt hiszem). A lényeg: képzeld, hamarosan összeházasodnak! Egy kicsit sem lep meg. Missy mindig is nagyon helyes kislány volt: vágott az esze, mint a borotva, és csinos is volt a maga módján. Szóval ő igazán megcsinálta a szerencséjét, nem gondolod?”

Ma reggel még sötét volt, amikor elindultam, hogy bevezessek a városba. 10 körül értem haza, és elmentem sétálni, remélve, hogy amikor visszaérek, kiderül, hogy a múlt éjszaka csak rossz álom volt. A kert csöndesnek tűnt, még a madarak sem énekeltek. Aztán kinyitottam a bejárati ajtót, és sokáig csak álltam ott, tátott szájjal bámulva a pusztítást, mintha most látnám először.

Nappali fényben sokkal rosszabbnak tűnt. A házat feldúlták. Szó szerint darabokra szaggatták. Víz mindenhol, fa– és vakolatdarabok, étel, ruhák, törött üvegcserép. A szemét minden lépésemre émelyítően ropogott a lábam alatt. Arra emlékeztetett, amikor Print Begley végigjárta a Palmenhof kihalt szobáit. Aztán elképzeltem Annát, amint bezúzott fejjel hever valahol az emeleten… ami történhetett volna.

A hálószoba szilánkokra tört ajtaján át láttam a szélkakas rúdját félig a felgyűrődött szőnyeg alá temetve. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt előző éjjel, de a részletek csak nem akartak kitisztulni.

A telefon megint működött, de az áram nem. Felhívtam Heyworth-öt, és megkértem, hadd beszéljek Annával.

– Ő most alszik, barátom – mondta azon a megnyugtató hangon, amin a pácienseivel is beszélt. – Azt javaslom, hívd fel később! Tudom, hogy örömmel beszélne veled.

Talán majd a Grand Centralról megpróbálom.

Még nem döntöttem el, mit tegyek, miután találkoztam Somerville-lel. Nyilvánvaló, hogy nem mehetek haza, amíg mindent el nem magyaráztam Annának. A garázsban hagytam neki a kombit, a kulccsal a műszerfal alatt – tudni fogja, hol keresse. Bárcsak rávehetném, hogy velem jöjjön Somerville-hez! Szeretném, hogy ő legyen a szemtanúm – hogy lássa Somerville megaláztatását, hogy lássa őt annak, ami: közönséges sarlatánnak. Bármit is mondott neki az a vén csirkefogó, bármivel is mérgezte az elméjét ellenem, amikor elolvassa a levelet, mindent vissza kell majd szívnia. És akkor Anna talán rájön, hogy nem én vagyok az őrült.

Egyszer majd elmesélem neki a történetet elejétől a végéig. Elé teszem az összes bizonyítékot: a kristályt, a szalagokat, Print Begley Bibliáját, még ezt a naplót is – semmit sem fogok rejtegetni előle.

Valaki egyszer azt mondta, két ember kell az igazsághoz: valaki, aki kimondja, és valaki, aki meghallja. Szükségem van valakire, aki meghall, akiben bízhatok.

Anna.

… Valaki épp most ült le a szemközti ülésre. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő az. Már csak ez hiányzott. Ha lehajtom a fejem, talán nem ismer fel, és eltűnhetek, mielőtt… Nem, már túl késő. Meglátott. Beszélni fog hozzám… Jézusom!